Őszbe fordulunk lassan. Fehér köd lepi el körülöttünk a fenyvest s lassan szétfoszlanak a körülöttünk táncolók tömegei. S foszlunk mi is vékony kis aranyszálakra -akár a nap- míg bele nem bomlunk a távolságba. Hamarosan kilométerek, napok, városok, tolonganak közöttünk kérlelhetetlenül S hol van már akkor hogy Te?... Pedig még emlékszem: ... arcod gyönyörű. Fekete ébenajtók mögött sokaságokba tömörülünk, s figyeljünk mily állandósággal jár-kel a bennünk a lélegzet.
Közöttünk egy év súlya leng. Napok, csillagok, és az órák. Ó azok az órák...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.