Reggelenként egyre többen tűnnek el,
és a lassú vizek partján a semmi ünnepel,
de azért nézz ide a szemembe,
ha hozzám beszélsz,
és ha felkelsz minden nap, attól még nem biztos, hogy élsz
Kari
Nincsenek szvavaink, valahogy mind beleszórtuk hasztalan fekete lyukakba. Kigyullad az arcom a szégyentől, ahogy rádaggattam legszebb szavaim és ürességükbe belekondult a szoba. Rettegtem hogy meghallod ürességüket és azt ahogy megreped az ég a fejem fölött. De hogy is hallhattad volna, hisz te is felém szortad, hogy szeretsz, meg hogy hiányzom csak mert szoktad.
Iszonyat, ahogy másnak is ugyanúgy kondulnak a szavak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.