Én, Te, Ő

G.

Ez nehéz lesz. Most körbe vagyok rakva papirdobozkákkal de sehol egy gyertya. Talán jobb is, gyertyával jobban látni a sötétet. Kisétáltál s mondtad "én még bele sem'" csak ne fájt volna ha hozzádérek. Bárcsak maradhatott vlna a kezem még csak egy kicsit az arcodon, a nyakadon... aztán a fájó hátadon. Miért olyan nehéz elviselni a boldogságot velem?

Szeretném ha a belső sebet kívül hordatnám. Hogy történjen valami drasztikus, valami visszafordíthatatlan. Hogy kívül hodjam hogy feltépted a testem. Új ember lépett a szavak mögé amelyeketől félek.

Nem vagy egy Adonisz, de úgy kívánlak mint mások egy Adoniszt. A test amit bötönként gyűlölsz gyönyörű. Gyűlölheted magad de én úgyis ott látom majd a mosolyodban a szemed saában a kezeden, az ujjaid közt amit.... ezt a szót így gyűlölöm. Szeretnék könyöögni, de az nem én vagyok. Szeretnélek meggyőzni de nincsenek szavaim, hogy elmondjam ennyire nehéz lélegezni. Mennyire nehéz nem ott lenni. Csak egy suta kellesz marad. És más már elvitte az esélyem.

Seniben nem bízhattam még ennyire hogy nem tör össze. Tudom mit akarsz, de kérlek ne tedd. Védj meg attól, hogy így érezzem magam egy "megint"be szorulva. Gyere vssza hozzám. én így aarlak ahogy vagy. Kérlek... ne küldj el. Annyira nehéz. Tudom, hoy még itt vagy velem. Kérlek halld meg hogy hívlak, hogy kérlek.

Hadd írjam le amit nem lehet elmondani. Azt az éles eszű gyengédséget, amit adtál s amire annyira vágytam. Nem vagy keserű, tudom, hogy nem, ha mást nem is de ezt tudom. Nem a racionális énem, az vak és süket erre. A porcikáimban érzem, a legelemibb-ben, ami vagyok. Bárcsak Évike jobban szeretett volna. Mint a napfény, minden egyes porcikádig. A "mizantrp", a "szociopata" a "drogos" önmagában nem tud része lenni a gyönyörömnek. Te nem csak ezek vagy. Te Gábriel vagy... nekem nincsenek fogalmaim, kategóriáim a racionalitásnak ilyenkor nálam nincs helye. Mert vak és süket arra ahogy látlak. Épp ezért nem tűr meg ellenérveket. Egyelőre nem tudlak másként látni, de igyekszem racionalizálni, az általában működik. De még mielőtt meglesz szeretném ha tudnád, hogy így látlak most, mikor szerelmes vagyok: a hibáiddal együtt egész egyszerűen tökéletesnek.

Annyira próbálkozol, hogy én jól érezzem magam, annyit stresszelsz ezen, ebből kell kikapcsolódj, kicsit kimozdulj mással, akivel nem érzed így magad, akinek elmondhatod, hogy te annyira megpróbálod, de én megváltoztam, mintha a régi barátaim nem lennének elég jók nekem, mert folyton azokról beszélek, akiket alig ismerek és mióta hazajöttem folyton arról beszélek, hogy bár ott lehetnék velük. Tiszta depis vagyok ettől, mintha folyton azt kérném tőled, és a szemedre hánynám, hogy miért nem vagy úgy a barátom, mint ők. Ami ugye nonszensz, mert ott csak mi voltunk egymásnak, de itt mindenkinek megvan a saját élete, és nem lehet elvárni, hogy folyton velem légy meg minden. Meg különben is bántó, hogy mi sokkal régebben vagyunk barátok, és ők mégis valamilyen szinten jobb barátok? Megváltoztam s ez egy probléma. Kellemetlen. És egy csomót ezen rágódsz, már A is megmondta, ne csináld, nem tesz jót neked. Menj inkább H-al, vagy a többiekkel, kicsit ne gondolj erre, szükséged van a kikapcsolódásra. Kapcsolódj ki belőlem s a problémáimból.

Én is ezt teszem. Nem hazudok, nem ezen problémázok egész nap, nem azért mert nem fontos csak akad egy halom más dolgom, persze, de ha eszembe jutsz nekem is pont olyan… kellemetlen érzés. De másként működök egy szempontból, mint te, és meg hánytam-vetettem a megváltoztam-e kérdést. Minden bizonnyal meg, ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem lenne ilyen nyíltan probléma. A dolog lényege (kezdjük a legelején), hogy nem szeretem magam a „hadd el, kerül  még neked is valaki”,  a „Cs jó pasi – jelentőségteljes három pont”, a „látod miből maradtál ki?” mondatokban, sem az A fele forduló testhelyzetből gondoskodó buksi-simogatásban. Nem a nem akartál semmi rosszat-talról van szó, hanem a szánalomról, ami mögötte van. A sajnálatról. És ebben megváltoztam, mondhatni gyökeresen. Eddig is rosszul viseltem, de elhittem, hogy igaz, ezért soha nem borult ki a bili – szánalmasan rosszul védekeztem ez ellen. Most fél évig olyan emberekkel kerültem közös térbe, akik ha előjött belőlem ez a meggyőződés egyszerűen kiröhögtek – nem azért, mert olyan jó barátaim lennének, hanem mert ez a dolog tényleg abszurd. Te vigasztaltál: lehet, hogy most szánalomra méltóan egyedül vagy, de „hadd el, kerül még neked is valaki!”. A visszamondott Attilás véleményről nem is beszélve – ritkán voltam annyira mélyen megalázva, remélem, nem kell nekiálljak, hogy elmagyarázzam, hogy nem Attila véleménye kavart fel. A sajnálattal telített közeget nemhogy rosszul bírom, de nem vagyok hajlandó elviselni – ez változott. Én konkrétan leírtam ide, ezt választottam, mintsem kissé kicsinyes módon szembeforduljak veled és elkezdjelek kipletykálni a hátad mögött, mint  :P. Nem tudom mindezzel mit lehet kezdeni, nem szeretném a legjobb barátnőm szorongásainak és kikapcsolódásért kiabáló problémáinak én lennék az oka, a probléma gyökere :P s egyéb metaforák.

A kocsma pincéje, este kilenc. Kilenc harminc. Barna asztalok, sör 

Költő a kép alatt. 31 éves fiú matat a borospoárral. Egy cigaretta. Majd még egy. Vörösbor, keresztbe tett láb, egy fehér póló, kissé hajlott hát. HÁT! Ő az a szép szál költő - kit szálakra mérünk s adunk tovább. Költők ülnek az asztaloknál, "mester"ek s művészek, tudod afféle vénások: humorosak, halandók, gögtelenek - költők. A srác idegen, meglógott a fényes Budapestről mielőtt felnőtté vagy ne adj Isten NAGGYá avathatták volna, s ezek itt most gyanakodva sandítanak rá. Jánoska kérdez, de nem tárgyal. Ő itt a császár s még mindig csodálkozik kissé, ki ez a tápos itt a román-magyar világban? S ez a Szálinger gyerek... Balázs, igen, tudjuk itt mind, akiről odakinn' annyit írnak. De senki sem sejti mit keres itt. Mit gubbaszt a cigarettája mögött. Ha már itt van, hát hadd olvasson. Előkerül a papír a farzsebből - vonalas nagylap, tollal írva, mert hogy ő csak úgy... Kényes dolog na, Porumbescu s kiegymás. Hát ha már itt van a borospohara mellett, a Mester csak elmondja, hogy a colegiket nagy hanggal csúfoljuk, s piszmogva nagy csendben azért mélyentiszteltetjük. Aztán újabb vers, meg még egy emlék, vers és morajlások. S ez a Szálinger milyen konokul ül ott, cigi láb meg borospoár. De ha már így itt van... ül... ez csak jó lesz.
 

Teljes a semmi.

Én viszont olyan nagyon szeretem ezeket a tétlen, korai órákat, melyeken - mint egy gyönyörű szobrokkal szegélyezett hídon - lassan megyek át az éjszakából a nappalba, az álomból az ébrenlétbe. Ez az a napszak, amikor annyira vágyódom egy csodára! Valami apró csodára, egy váratlan találkozásra, mely meggyőzne, hogy éjszakám álmai nem érnek véget a hajnallal, hogy az éjszaka és a nappal kalandjai között nem tátong szakadék....

K. val összehozott egy napos őszi reggel. Épp napba néztem és rámosolyogtam gondolataimban megjelenő pőre testére s ím a fény mögül rámtekintett. Mintha az álomanyag lett volna hírtelen éles valósággá. Kerülte a tekintetem és így nézve valahogyan alacsonyabbnak tetszett. Zavarosakká váltak a délelőtt órái akár feltépdesett vízalj a tükőr sima lemeze alatt.

Őszbe fordulunk lassan. Fehér köd lepi el körülöttünk a fenyvest s lassan szétfoszlanak a körülöttünk táncolók tömegei. S foszlunk mi is vékony kis aranyszálakra -akár a nap- míg bele nem bomlunk a távolságba. Hamarosan kilométerek, napok, városok,  tolonganak közöttünk kérlelhetetlenül S hol van már akkor hogy Te?... Pedig még emlékszem: ... arcod gyönyörű. Fekete ébenajtók mögött sokaságokba tömörülünk, s figyeljünk mily állandósággal jár-kel a bennünk a lélegzet.

Közöttünk egy év súlya leng. Napok, csillagok, és az órák. Ó azok az órák...

Reggelenként egyre többen tűnnek el,
és a lassú vizek partján a semmi ünnepel,
de azért nézz ide a szemembe,
ha hozzám beszélsz,
és ha felkelsz minden nap, attól még nem biztos, hogy élsz
 

Kari

Nincsenek szvavaink, valahogy mind beleszórtuk hasztalan fekete lyukakba. Kigyullad az arcom a szégyentől, ahogy rádaggattam legszebb szavaim és ürességükbe belekondult a szoba. Rettegtem hogy meghallod ürességüket és azt ahogy megreped az ég a fejem fölött. De hogy is hallhattad volna, hisz te is felém szortad, hogy szeretsz, meg hogy hiányzom csak mert szoktad.

Iszonyat, ahogy másnak is ugyanúgy kondulnak a szavak.

Nézz tükörbe, mondd: csoda vagyok. Ne nevess, hidd el.

Csodának kell lenni zsíros hajjal, begipszezett lábbal, elgubancolódott álmokkal, hasztalan-szerelmekkel s a sejtéssel, hogy életben vagy akkor is, ha úgy érzed nincs miért felkelned reggelente. Az emberrel ócska dolgok tudnak történni: például nem lesz az aki gondolta, hogy lesz, ezért hónapokig valami megmagyarázhatatlan sejtés gyötri hogy az igazi életének dimenziója mellet kereken két centivel él. Vagy hogy éppp aznap reggel útközben valahogy meghalt. Csak nem vette észre, és most valami életentúli történik éppen.

Tegnap még nem is sejtettem, hogy lehet örülök ha járni tudok, nemhogy táncolni. Mi van ha egyik napról a másikra eltúnik mindaz amiben kifejezted magad? Akkor mi van?

Igazából Semmi.

Túléled.

Csöpög a szirup, hogy az álmadidért harcolni oly hősies. Frászt. Belátni hogy semmi értelme mielőtt hasztalan belelpusztulsz  - ez a hősies. Észrevenni, hogy mikor meddő a dolog még mielőtt összeroppansz a "hiába" sűlya alatt. Mert Te nem csak Ez vagy. A határaid nem itt húzódnak. Képes vagy és képes is leszel csak mert lehet...

Csak mert csoda vagy a zsíros hajaddal, a gipszes lábaddal, az egész elgubancolódott életeddel, megalvadt álmaiddal és minden új reggeleddel. Csak mert LEHET.

Álmodtam, álmomban tánc voltál előbb Semmi és végül Minden. Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.  Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom, hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos: ilyen lehet egy angyal szárnyának verdesése.

Magunkévá tett szócsenés Pilinszkytől.

Lám végül kiderült nem egy ajtón kopogtunk, de még csak egy univerzumban sem. Megesik az embberrel néha, hogy illúziói megcsúfolják kicsit, dehát fejcsóválós könnyed sóhaj: így jártunk

Vajon hová tünnek a szeretések sikolyok, sóhajok?

Emberek világmozgató érzéseinek szemétdombja, hol keveredik a gyönyőr ragyogó fehérje és az undor zöldje - nincs újrahasznosítás, halmozzuk testszakadásig.

Ők

Magánszínház: Nem NŐttem fel, nem bizony. Ez délibáb-színház csupán, és te rángatod bábuságaidat.

Gyerekes - mondod s felvonod a szemŐLdököd. Igen! nevetek vissza rád. Csak ne félnél úgy tőlem.

"Gügye - mondod s LEmosolyogsz- ehelyett inkább csapd össze a tenyeredet s én megemelem a kalapomat!"- "Legyen ahogy mondod"- s FELnevetlek- lám én szeretem gügye boldogságaid....

Én

A bohócok örökké élnek. "Engem kérem kedves nagyérdemű nem komolyan venni, mert abba mindannyian belehalnánk."